Persze, nem ez az első könyv, amit olvastam. Viszont mostantól számolom az ezret. :)

Lisa See : Hóvirág és a titkos legyező

"Csak a legjobb regényírók képesek arra, amit Lisa See véghezvitt. Nem csupán egy karaktert, hanem egy egész kultúrát - a Kínában nem is olyan régen még létező titkos női civilizációt kelti életre. Fájdalmasan gyönyörű történet a szeretetről, a bánatról, egy asszonyról, akit kislánykorától a rákényszerített fájdalom formált és a barátságról, ami segítette őt a túlélésben."

Arthur Golden, az Egy gésa emlékíratai szerzője

A könyv egyszerűen letehetetlen. Úgy fogj bele, hogy semmivel sem fogsz törődni, amíg végére nem érsz.

Ott pedig, a végén, valami új kezdődik majd benned.

Megérint, megríkat, elgyötör, felemel, értelmet ad. Rávesz az útkeresésre.

Nem lehetsz többé ugyanaz....

Minden nővel elolvastatnám. Először kamaszként, aztán ötévente egyszer... legalább ötévente egyszer.

Felzokogtam kétszer, annyira belémhasítottak a szavak. A mesterien mesévé fűzött szavak. Lisa See magasra tette a mércét: remekművet írt, és üzent vele. És most meg kell fejtenem egy csomó dolgot:

- Ismerem én az érzést: barátság?

- Ismerem én az érzést: szeretet?

- Jól bánok azokkal, akiket szeretek? És akiket nem???

- A hagyományok: időtlen idők óta érzem, hogy hiányoznak a hagyományok. Az. hogy dolgokon ne kelljen gondolkodni, csak szép sorban megtenni, és pusztán csak azért, mert így helyes... Nemzedékek dolgoztak azon, hogy felrúgjuk anyáink hagyományait, hogy megszegjük apánk intelmeit - és most mind a nők, mind a férfiak ki vannak esve a körből, amelyben biztonsággal mozoghatnak. Nem ismerjük a rokonainkat, nem találkozunk velük - mert nem ápoljuk a hagyományokat. Barátkoznánk, de szégyeljük a szaros kis életünket, nem merünk senkit beengedni. Félünk pőrére vetkőzni, mert nem szeretjük magunkat... És nincsenek barátaink, akik megmondanák, hogy helyes-e még az út, amelyiken járunk?... Lesz majd erőm a családomban ápolni a hagyományokat? Elvetni olyan magocskákat, melyeket gyermekem dédelget tovább?

- A nők az hiszik, hogy életük célja csakis egy "jó parti" lehet. Pedig az nem a cél, csak az eszköz. Kiteljesedni és közben biztonságban lenni. Gyermeket szülni, és jóra tanítani őket.

- Folyamatosan "keressük önmagunkat", vagy éppen "az élet értelmét" - és közben elfeletjük, hogy jónak kell lenni. Mert semmi nem tölt el olyan jó érzéssel, mintha tudod, hogy mindent megtettél, és mindent a legjobb tudásod szerint tettél. Ilyenkor nyugodt az álmod.

- Eszembe jutott többször is, hogy semmit sem tudok a fájdalomról. Sejtésem ugyan van, hiszen jó adag önsajnálattal megspékelt fájdalom többször is volt már a vendégem - de hol lehet ez ahhoz képest, amit 6 éves kislányok éreztek, akiknek elkötözték a lábát, olyan gonosz szögben hajtogatva az ujjaikat, hogy saját testük súlya törje szét a csontjaikat???!!!! És csak sírtak és sikoltoztak - és anyjuk, aki világrahozta őket, most látván milyen szenvedést okoz saját szülöttjének, nem vígasztalja - csak biztatja, hogy mindnyájukat megváltja majd a picinyke, csinos láb, mellyel remek házassághoz juthat.

Ha most milliomos lennék, mindenkinek küldenék a könyvből, aki kér. Talán még azoknak is, akik nem:)